11.5 Testvéri közösség

A görög ‘testvérnek’ (barátságnak,) és a ‘közösségnek’ fordított szavak alapvetően azt az állapotot jelentik, amikor két illetve több ember között létezik valami közös érdek. A mi esetünkben ‘lelki közösség’-ről beszélünk, megosztjuk hítünket és reményünket. Annálfogva, hogy ismerjük és követjük Isten útjait, közösségünk van Istennel, és mindenki mással, akik ugyanazt teszik, amit mi is azáltal, hogy ‘Krisztusban’ vagyunk. Könnyű elhanyagolni a kötele-zettségeinket azok felé, akikkel testvéri közösségben vagyunk. "A jótékonyságról és az adakozásról pedig el ne feledkezzetek ..." (Zsid.13:16). A Fil.1:5-ös vers az evangéliummal vállalt közös-ségünkről beszél, közösségünk alapja tehát azok a tantételek, amelyeket az igaz evangélium magában foglal. Ebből kifolyólag az a közösség, amely az igaz hívők között valósulhat meg, sokkal mélyebb annál, mint amilyen bármely más szervezetben vagy egyházban lehetséges. Egymással való közösségük folytán testvérek sokszor óriási távolságokat tesznek meg, hogy egymással lehessenek, és hogy meglátogassanak elzártan élő testvéreket. Valamint a postai és telefon összeköttetést használjuk ott, ahol lehetséges. Pál beszél a Lélekben való közösségről (Fil.2:1), azaz arról a közösségről, amely Isten szellemének / gondolatainak közös követése körül van megalapozva, úgy amint az Isten Igéjében van kinyilatkoztatva.

Az egymással való közösségünk a legjelentősebb módon jut kifejezésre, amikor megosztjuk a kenyeret egymással. Az első hívők "... kitartóan résztvettek az apostoli tanításban, a közösségben, a ke-nyér megtörésében ... egy szívvel, egy lélekkel..." (ApCsel.2:42,46). E jelképek (kenyér és a bor) kifejezik reménységünk középpontját, magunkhoz vételük "egy szívvel" köt össze minket. "Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk", azaz Krisztusból (1Kor.10:16,17). Következésképpen le vagyunk kötelezve arra, hogy megosszuk Krisztus áldozatának jelképeit mindazokkal, akik elfogadták munkáját, akik részesei "az egy kenyérnek". Csak azok, akik helyesen merültek alá Krisztusba, miután megismerték az igazságot, vannak ebben a helyzetben, valamint a jelképek megcsúfolását jelenti, amikor olyannal osztjuk meg őket, aki ezeken kívül áll.

János felidézi, hogy ő megosztotta az örök életről szóló Evangéliumot másokkal azért, "... hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal" (1Jn.1:3). Tehát az egymással való közösség az igaz evangélium közös megértése körül van megalapozva, és ez minket mind más igaz hívőkkel hoz kapcsolatba, mind pedig Istennel és Jézussal is egy személyes szinten. Minnél többet alkalmazzuk életünkben az evangélium tanítását és ezáltal jóbban megértjük Isten szavát, annál könnyeben tudjuk legyőzni a bűnre való hajlamunkat és szorosabb lesz lelki közösségünket Istennel és Krisztussal.

Az Istennel, Krisztussal és hívőtestvéreinkkel való kapcsolatunk nem csupán a dogmai igazságoknak a közös jóváhagyásán alapszik, melyet az "egy hit" foglal magában. Életünknek meg kell felelnie azoknak az alapelveknek, amelyek abban kifejezésre jutnak. "...Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekedjük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől" (1Jn.1:5-7).

A ‘sötétségben járás’ bizonyosan arra az életútra utal, amely kitartóan és nyíltan ellentétben áll Isten Igéjének világosságával (Zsolt.119:105; Péld.4:18), nem az esetleges emberi gyenge-ségeinkből előforduló bűneinkre vonatkozik, mivel a következő vers így folytatja, "Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság" (1Jn.1:8). Azaz Isten Igéje – vö. Jn.17:17; 3:21; Ef.5:13)"

Ebből bizonyossá kell válnia számunkra, hogy az egymással való közösség megszünik, amikor egy hívő elkezd olyan tanokat vallani, vagy olyan életet élni, amelyek nyíltan ellentétben állnak a Biblia világos tanításaival: "És ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket" (Ef.5:11). Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy visszanyerjük őket, követve a jópásztor példázatát, aki megkereste elveszett juhát (Lk.15:1-7). Ha a férfi- vagy nőtestvér mégis kitart a hamis tanítások, vagy a súlyosan helytelen magaviselete mellett, szükségessé válik, hogy formalizáljuk a közösség megszünését vele, amely bekövetkezett (Mt.18:15-17). A gyakorlatban ez úgy történik, hogy megbeszélést tartunk az eklézsia megbízható tagjainak közösségében, és közzé tesszük az esetet egy Krisztadelfian folyóiratban. Azonban, nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy ez csak a hamis tantételek vallásának vagy a bűnös életmódok mellett való kitartás félreérthetetlen eseteiben alkalmazható eljárás. Bizonyosnak kell lennünk abban, hogy oly kevés közös van már bennünk a Biblia alapvető tanításaitól való elhajlás következtében, hogy a közösség formális megszakítása szükségessé válik. (vö. Lk.10:16; 1Kor.5:11,13)

Az egymással való közösséggel kapcsolatban a 2Kor.6:14-18-as szakaszban találhatjuk az egyik legvilágosabb kijelentéseket: "Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? ... Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr ... és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a Mindenható Úr ".

Láthattuk, hogy Isten Igéje világosság. Ezek a versek kifejtik, hogy nekünk miért nem szabad közösségben lennünk egyházakkal, amelyek hamis tanokat hirdetnek, miért nem szabad házasságot kötnünk olyanokkal, akik nem ismerik az igazságot, és, hogy el kell kerülnünk a világ útjait. A világtól való elválasztottságunk által abban a lélegzetelállító méltóságban van részünk, hogy Isten saját fiaivá és leányaivá lehetünk, részei annak a világméretű családnak, amelyet azok alkotnak, akik Istennel ugyanilyen kapcsolatban vannak, akik a mi férfi és nőtestvéreink. Csupán egy "test" létezik, azaz egyetlen igaz "egyház" (Ef.1:23), amely azokra van alapozva, akik bírnak az egyedüli reménységgel: "…egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség; egy az Istene és Atyja mindeneknek ...", azaz a tanoknak egyetlen sorozata létezik, amely az egyetlen hitet képezi (Ef.4:5-6). Lehetetlen, hogy részei legyünk az "egy testnek" és közben fenntartsuk közösséget más vallási szervezetekkel is, olyanokkal, akik nem az igazi hitet tartják. Minthogy a világosságnak nincs köze a sötétséghez, sötétségben levőnek nyilvánítjuk ki magunkat, amennyiben azt választjuk, hogy közösségben legyünk a sötétséggel.

Ha valóban értékeljük a Szentírásban kinyilatkoztatott dogmai igazságok teljességét látni fogjuk, hogy azoknak, akik hamis tanokban hisznek (a kereszténység nevében), nincs nagyobb közösségük Istennel mint az istentagadóknak.

Amennyiben ezeket a tanulmányokat figyelmesen végigkövettük, akkor ennél a pontnál már bizonyossá vált számunkra, hogy nem létezhet félmegoldás az Istennel való kapcsolatunkban. Vagy Krisztusban vagyunk a Krisztusba történt víz alámerülés által, vagy nem. Vagy a világosságban vagyunk az igazi tanítások megértése és az azoknak való gyakorlati engedelmességünk által, vagy a sötétségben vagyunk. Tehát nem lehetünk egyszerre két "táborban".

Ezeknek a dolgoknak az ismerete egy bizonyos fokú felelősséget támaszt számunkra Isten felé. Mostantól nem úgy fogunk sétálni az utcán, nem úgy fogunk nekikezdeni mindennapjainknak, ahogyan azt a világ egy átlag embere teszi. Isten intenzíven várja válaszadásainkat. Mind Isten, az Úr Jézus és mind az igaz hívők szinte azt kívánják mindannyiunktól, hogy meghozzuk a helyes döntést. De a legtöbb amit Isten, Krisztus és földi hívei megtehetnek, minden tőlük telhető segítség megadása – még Isten esetében is a legtöbb volt, amit tehetett, hogy egyetlen Fiát adta, hogy meghaljon értünk - végső soron üdvösségünk a saját, szabad akaratú döntésünkön alapszik, hogy megragadjük-e azt a nagyszerű reménységet, amelyet Isten felkínált számunkra.