8.4 Jézus emberi természete

Az evangéliumok számos példával szolgálnak arról, hogy Krisztusnak mennyire teljes volt emberi természete. Olvashatjuk, hogy fáradt volt, és le kellett ülnie inni egy forrásból (Jn.4:6). Sírt Lázár halálán (Jn.11:35). Legteljesebben a végső szenvedéseiről való feljegyzés bizonyítja emberi természetét, amikor ezt mondta: "Most megrendült az én lelkem", amint Istenhez imádkozott, hogy mentse meg őt a kereszthaláltól (Jn.12:27)."...így imádkozott: ‘Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár (a szenvedés és halál pohara); mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te’" (Mt.26:39). Ez mutatja, hogy néhány esetben Krisztus akarata vagy kívánsága különbözött Istenétől.

Krisztus egész élete folyamán alávetette akaratát Isten akaratának, készülvén a kereszten való végső megpróbáltatásra: "Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem" (Jn.5:30). A különbség Isten és Krisztus akarata között elegendő bizonysága annak, hogy Jézus nem volt Isten.

Egész életünkön át Isten elvárja tőlünk, hogy növekedjünk az őróla való ismeretben, tanulván a megpróbáltatásokból, amelyek következnek ránk. Erre Jézus volt a legjobb példa. Nem volt tökéletesebb Isten ismeret belesugározva, mint belénk. Gyermekkorától fogva "...gyarapodott bölcsességben, testben, (lelki nagykorúságban; vö.Ef 4:13) Isten és emberek előtt való kedvességben"(Lk.2:52). "A gyermek pedig növekedett és erősödött, megtelt bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt rajta" (Lk.2:40). Ez a két vers úgy mutatja be Krisztus fizikai növekedését, mint amely párhuzamban van a szellemi fejlődésével: a növekedési folyamat mind testi, mind szellemi értelemben állt fenn Krisztus esetében. Ha a Fiú maga is Isten, amint ezt az ‘Athanasius féle’ hitvallomás állítja a ‘szentháromsággal’ kapcsolatban, akkor ez nem lett volna lehetséges. Krisztus még élete végén is kijelentette, hogy nem tudja a pontos időpontját második eljövetelének, hanem azt csak az Atya tudja (Mk.13:32).

Az Isten akaratának való engedelmesség egy olyan feladat, amelyet mindannyiunknak meg kell tanulnunk időben. Krisztusnak is szükséges volt keresztülmennie e a folyamaton, hogy megtanulja az Atyának való engedelmességet, éppúgy mint minden fiúnak ezt kell tennie. "Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet (Isten iránt), és miután tökéletességre jutott (szellemileg megért), örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki",.- tökéletes és teljes szellemi növekedésének eredményeként (Zsid.5:8,9). További magyarázatot a 27. Hozzáfűzésben találhatunk. Fil.2:7,8-as versek ugyanerről a szellemi fejlődési folyamatról írnak Jézus esetében, amely kereszthalálában érte el csúcspontját. Jézus "...megüresítette ön-magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig". Az itt használt kifejezések azt illusztrálják, hogy Jézus tudatosan haladt előre szellemi fejlődésében, egyre nagyobb alázatot gyakorolt, olyannyira hogy végül "engedelmeskedett" Isten akaratának a kereszthalál vállalásában. "Tökéletességre jutott" azáltal, hogy Isten akarata szerint nézett szembe a szenvedésekkel.

Mindebből nyilvánvaló, hogy Jézusnak tudatos, személyes erőfeszítéseket kellett hoznia, hogy igazzá lehessen, semmi esetre sem volt erre kényszerítve Isten által, amely azt eredményezte volna Krisztusban, mintha egy puszta bábu lenne. Krisztus igazán szeretett minket, és ebből az okból adta életét értünk a kereszten. Az állandó hangsúly Krisztus irántunk érzett szeretetén nem volna valóságos, ha Isten erőltette volna őt arra, hogy meghaljon értünk (Ef.5:2,25; Jel.1:5; Gal 2:20). Ha Jézus Isten lett volna, nem lett volna értelme meghalni értünk a kereszten. Az, hogy Krisztusnak valóban meg volt a választási lehetősége, képessé tesz minket szeretetének a méltányolására, és arra, hogy személyes kapcsolatot alakítsunk ki vele.

Isten azért gyönyörködött Krisztusban oly nagyon, mert ő szolgálatkészségénél fogva, önként adta oda életét: "Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet... Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda..." (Jn.10:17,18). Azt, hogy Isten annyira gyönyörködött Krisztus önkéntes engedelmességében, nehéz volna megérteni, amennyiben Jézus Isten lett volna, aki leél emberi formában egy földi életet, részlegesen közösséget vállalva a bűnös emberi természettel (Mt.3:17; 12:18; 17:5). Ezek a feljegyzések az Atyának a Fiú engedelmességében való gyönyörködéseiről elegendő bizonyítékai annak, hogy Krisztusnak meg lett volna a lehetősége az engedetlenségre, azonban ő tudatosan az engedelmességet választotta.

Krisztusnak szüksége volt megváltásra

Jézus emberi természetének következtében tapasztalt kisebb betegségeket, fáradtságokat, stb., éppúgy mint mi is. Ebből az következik, hogy ha nem halt volna meg a kereszten, akkor más módon halt volna meg, pl. végelgyengülésben. Tehát Jézusnak szüksége lett volna a haláltól való megmentésre Isten által. Jézus ezt módfelett felismerte, és ezért "…testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott Istenfélelméért" (Zsid.5:7). A tény, hogy Jézusnak könyörögnie kellett Istenhez, hogy megmentse őt a haláltól, elutasít minden olyan lehetőséget felőle, hogy ő Isten lehetett volna személyében. Azt olvassuk, hogy Krisztus feltámadása után "... a halál többé nem uralkodik rajta" (Róm.6:9), amely magában foglalja, hogy azt megelőzően uralkodott.

A Zsoltárokban számos Jézust megjövendölő prófécia létezik. Amikor egy zsoltár néhány versét idézi az Újszövetség Krisztusra vonatkozólag, indokoltan feltételezhetjük, hogy a Zsoltár többi versei közül is sok szól róla. Több alkalommal is Krisztus Isten által történő megváltásának szükségére kerül a hangsúly:

- Zsolt.91:11,12-es verseket idézi a Mt.4:6-os vers Jézusra vonatkozólag. A Zsolt.91:16-os vers megjövendöli, hogy Isten üdvösséget fog adni Krisztusnak: "Megelégítem hosszú élettel (örök élettel), gyönyörködhet szabadításomban (megváltásomban)". A Zsolt.69:21-es vers Krisztus kereszthalálára utal (Mt.27:34), az egész zsoltár Krisztus gondolatait írja le a kereszten.: "Segíts meg, Istenem... Jöjj hozzám, és válts meg engem... segíts meg, és oltalmazz, Istenem!" (2, 19, 30. versek).

- A 89. Zsoltárban Isten ígéreteiről olvashatunk, melyeket Dávidnak Krisztusról tett. A 27. vers Krisztusról megjö- vendöli: "Így nevez majd engem (Istent): Atyám vagy, én Istenem, szabadító kősziklám!". Krisztus Istenhez intézett szabadításáért könyörgő imái voltak hallhatóak, Krisztus pedig meghallgatást nyert Istenfélelméért, s nem a ‘szentháromságon’ belüli helyéért (Zsid.5:7). Az, hogy Isten feltámasztotta Krisztust a halálból, és megdícsőítette halhatatlansággal, az Újszövetség egyik leglényegesebb témáját képezi:

-. "A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust...Az Isten őt feje- delemmé és üdvözítővé emelte fel jobbjára... " (ApCsel.5:30,31).

- "...atyáink Istene megdícsőítette Fiát, Jézust...Isten feltá-masztotta őt a halálból..." (ApCsel.3:13,15)

- Jézust "... Isten ... feltámasztotta ..." (ApCsel.2:24,32).

- Jézus maga ismerte fel mindezt, amikor kérte Istent, hogy dicsőítse őt meg (Jn.17:5 vö. 13:32; 8:54).

Ha Jézus maga is Isten volna, akkor e kijelentések hangsúlyozása nem lenne helyénvaló, hiszen Isten halhatatlan. Jézusnak nem lett volna szüksége megmentésre, ha maga is Isten lett volna. Az, hogy Isten volt az, aki felemelte Jézust, Isten Krisztus felett való felsőbbségét bizonyítja, valamint Isten és Krisztus különállóságát. Semmi esetre sem lehetett Krisztus "örökkévaló Isten, aki valóságos Isten és valóságos ember", amint azt az anglikán egyház 39. tételének első pontja állítja. A szónak már magának a jelentéséből is nyilvánvaló, hogy egyetlen lénynek csak egyfajta természete lehet. Kijelenthetjük, hogy bizonyosságok sokaságával vagyunk elárasztva, melyek igazolják, hogy Krisztus emberi természetű volt.